Képmás riport Sanyi atyával

A Mégis podcastsorozat 3. adásában Keresztes Ilona vendége Nagy Sándor tabáni plébániai kormányzó, aki siket pasztorációval foglalkozik.
Ennek lejegyzett változatát közöljük az alábbiakban.
A képeket itt nézheted meg.

Mégis miért? Mégis miért én? Mégis mit ér az élet? Mégis mire vagyok jó? Mégis adhatok? Mégis boldog lehetek? Mégis podcast. Történetek arról, amikor a kicsi naggyá, a hátrány előnnyé válik, az utolsóból első lesz.

A szülei sosem hallották a hangját, és ő sem hallotta a szüleit beszélni, mégis megtanult magyarul, és szót ért a világgal. Anyanyelve a jelelés. Amint elkezdte érteni a szavakat, a szülei tolmácsa lett. Mélyen megérti azokat, akik a csendben élnek. Köszöntöm Önöket! Keresztes Ilona vagyok. Mai vendégem Nagy Sándor, aki felnőttként a papi hivatást választotta. Pontosan tudja, hogy nem mindenkinek van füle a hallásra, ő mégis eljuttatja Isten szavát azokhoz is, akikhez a hangok nem jutnak el.

– A témáról szívesen beszélek, de hogy azért tud feszélyezni az, hogyha kamerák is vannak.

– Szóval nem vagy rutinos nyilatkozó. Kamerák feszélyeznek, mikrofon feszélyez?

– Azért szokott, igen.

– Az szokott? És az oltárnál például feszélyez a mikrofon?

– Ott nem, ott nem, ott az más, más közeg.

– Az teljesen más?

– Szerintem igen.

– Teljesen más, mint mondjuk egy ilyen stúdió mikrofon?

– Nekem az más. Egyrészt.

– Mert hogy nem rögzíti? Azért?

– Valószínűleg igen, igen, igen. Meg hogy a tér is valahogy az más.

– Lehet, hogy a szituáció más, nem?

– Valószínűleg igen.

– Tehát jobban párbeszédes szituáció. Mondjuk ez is az, mert itt látjuk egymást, egymásra reagálunk.

– Így igen, persze.

– De ott, ottvannak a hívek, és egy közösséget alkottok együtt.

– Igen, valószínűleg a kulcsa a felvétel, az egy ilyen extra adalék.

– Aha. Ja, hogy fölvesszük. Jó, hát azért azt remélem, hogy nagyon jóízű lesz ez a beszélgetés. Siketpasztorációval foglalkozol, és hát éppen azért jött ez a te feladatodként, hiszen olyan szülők mellett nőttél föl, akik szintén mind a ketten siketek. De te ép vagy, beszélsz, hallasz, tehát neked nincs ilyen problémád. Tehát akkor ez nem egy olyan dolog, ami örökletes, de mind a két szülőd siket, ugye?

– Így van, mind a ketten siketek.

– Azt tudod, hogy miért van a siketségük?

– Igen, igen. Édesapám hallóként született, és kétéves korában veszítette el a hallását egy agyhártyagyulladás szövődményeként. Édesanyám pedig születése után egy fülgyulladás miatt veszítette el a hallását, és ugye édesapám már megtanult beszélni, és ezért az ő beszédét sokkal jobban lehetett érteni a későbbiek során is, mint édesanyámét. Merthogy már a beszédkészsége kialakulása után veszítette el a hallását.

– Ez azt jelenti, hogy mind a ketten azért valamennyire tudtak beszélni?

– Persze, persze. Tehát, hogy úgy siketesen beszélnek, ami azt jelenti, hogy a ragok meg a kifejezések azok máshogy szerepelnek, mint mondjuk nálunk. Tehát, hogy amikor én azt mondom, hogy „én lemegyek a boltba vásárolni”, akkor teljes mondatot mondok, amikor meg ők, hogy „én megyek bolt vásárol”.

– Ez abból fakad, hogy a jelnyelv így leegyszerűsíti a nyelvet?

– Igen, igen.

– Meg a hangzóképzésük is más, nem?

– Más. Meg nem hallják a saját hangjukat, és éppen ezért a hangszín is, a hanglejtés is nagyon sokszor változó tud lenni, és van, amikor nagyon hangosan beszélnek, valamikor meg nagyon halkan.

– Tehát akkor ez nem a hangképző szerveiknek a torzulásából fakad, hanem abból, hogy soha nem hallották, hogy hogyan kell képezni a hangot, és csak le tudták utánozni.

– Pontosan. Édesanyám is mesélte, amikor ő tanult iskolában, akkor mindig egy nagy tükör előtt ültek le szemben, és mellette volt a tanára, és gyakorlatilag le kellett olvasni a szájáról a tanárnak, hogy mit mond, és így tanultak meg beszélni.

– Hogy alakult a te beszédfejlődésed?

– Nagyon sokáig ez nekem úgy mindig meglepett ez a kérdés, hogy sokan megkérdezik, hogy hát én, hogy tanultam meg beszélni. És aztán utána kérdeztem, hogy mégis, hogy volt ez, és mesélte édesanyám is, hogy hát gyerekkoromban, pici gyerekkoromban nagyon sokszor jöttek látogatóba rokonok, főleg nagyszüleim, nagynénéim látogatóba, és hát így hallottam, hogy halló közegben is voltam, és egészen korán kerültem bölcsődébe is, hogy minél előbb halló közegben legyek, és így ment párhuzamosan a beszédtanulásom.

– Neked van testvéred?

– Nincs.

– Nincsen. Tehát akkor nem tudtatok testvérrel kommunikálni. Hárman a szüleiddel, tulajdonképpen benne voltál a csendben, az állandó csendben.

– Igen, érdekes, hogy ezt mondod, mert a középiskolai osztályfőnököm fogalmazott egyszer úgy, hogy Sanyi, te a csend világában nőttél föl. És ez nagyon is találó volt ez a kifejezés, merthogy otthon tényleg leginkább hangok nélkül, a szavak helyett a jeleken volt a hangsúly.

– Tulajdonképpen a hangok arra is kellenek, hogy beszélgessünk, kommunikáljunk, de hogy az indulatokat is kifejezzük hangokkal, egyáltalán, szóval annyiféle hang veszi körül az embert. Tehát az emberi beszéden kívül sokféle hangot adunk ki, énekelünk, dünnyögünk, satöbbi, tehát, hogy ezek mind hiányoztak neked.

– A kommunikációban igen, de hát mivel, hogy én halló vagyok, azért nekem ezek adottak voltak, csak a szüleimmel való kommunikációban máshogyan voltak jelen. És hát az, hogy már egész kicsi koromtól kezdve én voltam a kapocs, illetve úgymond a tolmács számukra. Ugye, hogyha elmentünk boltba, akkor az eladók, ha nem értettek valamit, akkor mindig én tolmácsoltam. Volt úgy, hogy az iskolai szülői értekezleteken is ott voltam, és hát én voltam a tolmács.

– Akkor te voltál az, aki tudtál minden titkot.

– Előbb tudtam meg, igen.

– Előbb tudtad meg a fontos információkat. De tulajdonképpen attól kezdve, hogy tudtál beszélni, tolmácsoltál a szüleidnek a felnőttvilágban.

– Így van.

– Hát azért ez elég nehéz dolog, -mert azt mondják, hogyha valaki mondjuk kétnyelvű módon fejlődik vagy kezd el beszélni, a fordítás akkor is nehéz számára. Tehát például egy gyerek arra képes, hogy a németül beszélő anyjának németül válaszoljon, az angolul beszélő anyjának, apjának angolul válaszoljon, de az már nehezebb neki, hogy amit ő angolul mondott, azt átfordítsa németre. Ez egy másik fajta tudás. Ez a jelnyelvvel is így van?

– Tulajdonképpen igen, tehát akkor, amikor egy újságcikket is mondjuk felolvastam vagy elmagyaráztam, akkor mindig egy picit rövidíteni, vagy egyszerűsíteni kellett, és hogyha mondjuk idegen szavak hangzottak el, akkor annak is megkeresni a megfelelőjét. És hát azért kicsiként, hát nagyon sokszor nem tudtam én sem szavaknak a jelentését, és akkor hát nagy kerek szemekkel néztem, hogy akkor ez mit jelent. Meg hát nagyon sokszor volt az, hogy telefonon keresztül kellett ügyeket intézni, és hát emlékszem nagyon, hogy, de hát hogy mit mondjak, és hogy mit kell ilyenkor mondani.

– Például hivatalokat felhívni, megkérdezni információkat.

– Igen.

– Tehát az is nagyon nehéz, hogy egyáltalán jól megértetted-e, amit mondott a néni a telefonban…

– Pontosan.

– …hogy milyen iratok kellenek, milyen jogszabályok vannak. Ebből nem volt például valami félreértés?

– Hát egy gyerekkori emlékem pont ilyesmiről szól, amikor tényleg ott állok, ez nem telefonos beszélgetés volt, hanem egy élő szituáció, hogy nem értettem pontosan, hogy a szüleim mit akarnak, és ugyanígy az eladó sem értette, hogy mit akarnak, és kettejük között álltam, hogy most mi is a helyzet, és hát ugye a türelmetlenség azért ilyenkor hamar előjön, és a szüleim nem értettek engem, én meg őket, és az eladó sem. Aztán valahogy csak ez a szituáció maradt meg, hogy én kicsiként ott vagyok, és nem értem a helyzetet. Pontosan mi lett a kimenetele, azt már… arra nem emlékszem, csak erre a nehéz helyzetre, hogy itt volt egy ilyen.

– De akkor ez azt jelenti, hogy te nagyon korán fel kellett, hogy nőjél, vagy korábban értél, sokkal ütőképesebben tudtál intézkedni a későbbieknél?

– Azt gondolom, hogy voltak olyan szituációk, amikben föl kellett találnom magam, meg hát pont azért, hogy szülői értekezleteken is voltam, tehát hogy azért ilyen szempontból igen, ez efelé nyomott, vagy vitt, vagy hát előbb kellett sok mindennel találkoznom, mint ahogy arra (megértem volna).

– Hogyha egy gyerek kommunikálni szeretne, tehát egy átlagos család átlagos gyereke kommunikálni szeretne és még nem tud beszélni, akkor tényleg jelelni szokott. Mutogatja, hogy mi újság van, tehát nyilván te is hamarabb jeleltél, a jelnyelv volt az első nyelv, amit megtanultál. De mesélj arról, hogy hogy kommunikáltál az édesanyáddal, az édesapáddal, milyen gesztusaitok voltak, ami közöttetek egy nagyon élő beszéd volt. A jelnyelven kívül.

– Az, hogy hogyan tanultam például meg a jeleket, az nagyon élesen él az emlékeimben, és ahogyan mondjuk egy gyerek is úgy tanul meg beszélni, hogy rámutat, hogy az micsoda. Ugyanígy a jeleket is így tanultam meg, és az egyik első jel, amire emlékszem, amit megtanítottak, az a televízió volt, és azt így mutatjuk, hogy régen ugye.

– Ja, azt mutatod, hogy két kézzel csavarod a gombokat, mert akkor még itt kapcsoltuk be a televíziót.

– És akkor ez azóta megmaradt, hogy ez a televízió.

– De hát azóta már távirányítót nyomkodunk, szóval ezt a távirányítós mozdulatot mutatnánk.

– Pontosan ez a mozdulat.

– De ez megmaradt a jelnyelvben ez a gombcsavarós dolog?

– Igen, igen.

– Aha.

– Még most is.

– Mert hogy a jelnyelv az nem változik azzal, ahogy a világ változik, vagy ahogy a kifejezések változnak?

– De, de azért változik. Ahogyan mondjuk például a videómegosztók világa most már egyre jobban betör a hétköznapjainkba is, akkor úgy is mondjuk ez a jele ennek például, vagyis hogy azért alkotunk jeleket, illetve hát alakulnak jelek, ahogyan beszűrődnek máshonnan kifejezések, szavak a magyar nyelvünkben is, úgy a jelnyelvben is meghonosodnak.

– De hogy mennyire tud ez gazdag lenni? Mert például minden családnak megvannak a saját szavai. A mi családunkban például a majdnem ugyanolyan kicsit hasonlóra, azt szoktuk mondani, hogy sersztibirszti, meg ilyesmi, de hát ezt más nem tudja, hogy mit jelent. Hogy ilyen szavaitok például a te szüleiddel voltak, amit el tudtatok mutogatni egymásnak?

– Én kifejezett, ilyen nagyon egyedi kifejezésekre nagyon nem emlékszem. Vagy azért nem, merthogy az annyira sajátunk volt, hogy az természetes volt. Most itt kutakodom az emlékeim között, de…

– Szóval ezek a nyelvi lelemények, meg ezek a becézgetésből fakadó ingyom-bingyom tálibe, meg gyöngyöm-böngyöm, amiket mondunk egymásnak ilyenek, akkor ki is maradtak az életedből?

– Szerintem igen, igen, igen, igen.

– Nagyon jó gyerek voltál? Jónak kellett lenned?

– Igen.

– Most is a habitusodból azt érzem, hogy az a fajta ember vagy, aki odafigyel, akire számítani lehet, és aki áll a rendelkezésre, hogy ezt hoztad magadból.

– Azt hiszem, igen. Nem voltam egy ilyen nagyon harsány gyerek, és hogy valahogy ezt, nem tudom, ez jött, alakított a helyzet is, meg hogy tényleg a habitusomból is azért ez alakul, vagy ez jön.

– És akkor, hogy lázadtál? Vagy volt azért, hogy lázadtál a szüleid ellen? Vagy úgy érezted, hogy ők siketek, ő ellenük nem lehet lázadni?

– Nem, hát ellenük nem, de hát azért ahogyan megvannak a harcok, azért nálunk is megvoltak, tehát mondjuk így az autóvezetéssel kapcsolatban, emlékszem nagyon, hogy ott azért voltak harcaink, hogy nagyon féltett, és ez inkább a féltésből adódott, hogy féltettek és nehezen adták át a kormányt. És ez képletesen is érthető. Úgyhogy édesapámmal voltak azért harcaink ezzel kapcsolatban, de aztán valahogy ezen túllendültünk.

– Ühüm.

– Meg hát, amikor mondjuk veszekedtünk, például azért előbb-utóbb.

– Na, ez az! A veszekedés, indulatok, igen.

– És hát attól úgy nálam is úgy hamar, vagy nálam is hamar elszakadt a cérna, amikor egy apró mozdulatot tettek, amikor veszekedtünk, hogy elfordultak.

– Elfordultak tőled? Teljes testükkel elfordultak tőled.

– És akkor ugye nem látták az én heves gesztusaimat, és akkor ezt nekem így nagyon tudott bosszantani. És akkor, hát nyilván akkor vagy utánuk kellett mennem, vagy hogyha én voltam, akkor én mentem el a szobámba, és akkor ilyen helyzetek azért adódnak.

– De te például kiabálni sem tudtál. Például a gyerekek sírnak, kiabálnak, tehát amíg kicsik, nem tudnak megmozdulni, vagy az ágyból nem tudnak kijönni, addig úgy jelzik a szüleiknek, hogy szükségük van a szüleikre, hogy ordítanak, kiabálnak, amíg oda nem jön, és meg nem nyugtatja. Ezzel te, hogy voltál?

– Igen, egy sajátos helyzet volt ez is. Volt egy készülék, ami jelezte, hogyha én sírok, akkor elkezdett villogni. Egy lámpa.

– A szüleid közelében.

– Aha.

– És hát elég hangosan kellett sírnom ahhoz, hogy.

– Hogy az meg… kivillanjon.

– Pontosan. És hogy volt itt is egy ilyen interface ezzel kapcsolatban. Nagyon gondoskodók voltak a szüleim, és sokszor aggódtak is, és azért nagyon figyeltek rám. Meg hát az is nagy aggodalom volt mindig, amikor elkezdett fájni a fülem, hogy nehogy akkor nekem is valami baja legyen a fülemnek, és ez mindig ilyen neuralgikus pont volt gyerekkoromban, hogyha fájt a fülem, akkor abból mi lesz?

– Azt mondod, hogy neked kisgyerekkorodtól kellett a szüleidnek segíteni, tolmácsolni, ügyet intézni, de hát az már évtizedekkel ezelőtt volt, hogy te gyerek voltál.

– (nevet)

– Annyira nem, mert ’84-ben születtél ugye, hogy azért csak követted azt, hogy egyre könnyebb a siketeknek, hogy egyre kevésbé szorulnak arra, hogy mások segítsenek. Vagy nem látsz túl nagy fejlődést azóta?

– Bizonyos területeken igen, tehát hogy most, ahogyan a technikai vívmányok így egyre jobban a hétköznapi működéseink részévé válnak, az óriási segítség volt. Tehát addig, amíg mondjuk csak telefonon lehetett érintkezni egymással, akkor így nagyon-nagyon nehézkesen ment akár másokkal is a kommunikáció, de amint mondjuk így lett például egy faxgépünk, akkor úgy láttam, hogy a szüleim a barátaikkal a faxon keresztül kommunikáltak. Aztán ahogy jött ugye a mobiltelefon, sms, és végül az okostelefonok, korábban pedig a videotelefonálás. És hogy ez óriásit lendített az ő kapcsolati hálóikon, és hogy eddig ugye személyes találkozásokon volt a hangsúly, és azért most ezekkel a lehetőségekkel meg ezeket át lehetett hidalni. És ahogyan a tolmácsszolgálatok is egyre inkább elterjedtebbé válnak, úgy egyre több minden terület nyílik meg az ő számukra is. Úgyhogy abszolút van fejlődés, de azért mindig van hova.

– A papi, szerzetesi életben van egy fontos gyakorlat, a szilencium, amikor csöndben vagyunk, nem beszélünk, és ez azt szolgálja, hogy ne vonjuk el a figyelmet a Jóistenről, és hogy föl tudjuk vele venni a kapcsolatot, vagy hogy a lelkünk egy kicsit el tudjon nyugodni. Azon gondolkozom, hogy vajon az az ember, aki nem tud soha beszélni, tehát neki mindig csönd van és csak mozdulatokkal tud megnyilvánulni, talán nem annyira beszédes, talán nem olyan könnyen szólal meg, mint az az ember, akinek csak ki kell nyitni a száját, és beszélni, odaszólni valakinek, megszólítani valakit, hanem hát ehhez ugye dolgozni kell, hogy kifejezze a gondolatait. Hogy őbennük esetleg több lehet a bölcsesség? Vagy megfontoltabb, hogy hogyan szólalnak meg? Mit gondolsz erről?

– Mindenképpen az állapotukból fakadóan van egy nagyon sajátos rálátásuk a világra. Nagyon sokszor mondjuk a jelnyelvvel, van olyan kifejezés, amit az árnyalatokat vissza lehet adni jobban, vannak olyan fogalmak, amiket meg kevésbé, de nagyon sok mindent meg helyettesít. Tehát hogy ahogyan a hangzó kommunikációban is nemcsak a szavakon van a hangsúly, hanem a mozdulatokon, gesztusokon, hanglejtésen. Ugyanígy a jelnyelvi kommunikációban is megvan az a plusz, amivel meg nagyon sok mindent szavak nélkül is ki lehet fejezni. Például ilyen szempontból nagyon érzékenyek – az a tapasztalatom – a hallássérültek, siketek, nagyothallók az őszinteségre, illetve az őszinték.

– Megérzik, ha valaki nem őszinte.

– Pontosan, pontosan. Akivel eddig találkoztam, ez átjött, hogy csak úgy odavetett egy tekintetet, és abból meg sok minden lejött, hogy hát ez nem is figyel ránk, meg nem is fontos az, amit mondunk nekik, és hogy ez az érzékenység például ezen a területen nagyon is kifinomult náluk. És ugye ahogyan egy-egy érzék elvész, úgy a másik pedig felerősödik. És hogy nemcsak a fizikai látás, hanem mondjuk a lelki látás, tehát pont az a finomság, ami sokkal inkább felerősödik.

– Katolikus pap vagy. Előtte biológusnak készültél, biológusnak tanultál, de aztán egyszer csak megkaptad a papi hivatást. Hogy kaptad meg ezt a hivatást?

– Szüleim nem gyakorolták igazából a hitüket, nagyobb ünnepekkor eljöttek templomba. De éppen azért, mert nem nagyon értették, hogy mi zajlik ott, úgy picit visszafogottabban gyakorolták ezt. A nagyszüleim hatására kezdtem el hittanra járni, aztán közösségbe kerülni, és igazából a második otthonom a pestújhelyi plébánia volt, ahol bekapcsolódtam az oltárszolgálatba, közösségi életbe. És igazából egészen az érettségiig, és még hát utána is egy picit teljesen egyértelmű volt az az irány, ami felé szeretnék haladni, hogy nekem az állatvilág, a madarak, azok mindig lenyűgöztek, és hogy én biológus szeretnék lenni, nem is volt más bennem. És az egyetemi évek alatt kezdett el ez változni bennem. Akkor ugye érettségi után kinyílt előttem a világ. Sok tudással találkoztam. Ahogy haladtunk a tudományos ismeretekben, úgy egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. És pont ebben az időszakban került a plébániánkra egy káplán, akinek a beszédei, prédikációi felnyitották a szememet, és egy sokkal szélesebb horizontot tártak fel előttem. És ez a sok-sok kérdés bennem még több kérdést hozott, és hát elkezdtem én magam is keresni, és így lelkigyakorlatokra kezdtem járni, és Dobogókő azóta is egy nagyon szívemhez közelálló hely, ott a jezsuita lelkiséggel találkoztam. És ahogyan a kérdéseimre kerestem a választ, úgy egyre inkább kezdett megszólalni bennem az, hogy az Istennek talán más terve van rólam. És van egy nagyon szép emlékem, ami úgy azóta is kísér, hogy pont az egyik lelkigyakorlaton hangzott el ez a… ugye a szentmisében elhangzik mindig ez a mondat, hogy „Az Úr legyen veletek!”. És valahogy ott a lelkigyakorlaton az ottani atya egy pici módosítást tett: „Az Úr veletek van!”. És ott nagyon sok minden összesűrűsödött számomra ebben a mondatban, hogy az Úr valóban minden körülmények között jelen van és velünk van. És ez a pici módosítása ennek a megszokott mondatnak indított el nagyon sok mindent bennem, hogy a teremtő Isten jelen akar lenni mindannyiunknak az életében. És ugye a latin kifejezés is így van: a Dominus vobiscum. Szó szerinti fordításban így van, hogy „Az Úr veletek van”. És néha szoktam én magam is ezt a kifejezést…

– …így fogalmazni.

– Igen, igen.

– De egyszer egy atya azt mondta, hogy tulajdonképpen az Isten az üzeneteit vagy a válaszait nem úgy adja, hogy szól egy hangon, hanem hogy megszületik bennünk egy gondolat. De hogy tudod megkülönböztetni a saját agyszüleményedet, mondjuk, mint gondolatot az Isten üzenetétől?

– Igen, hát ez egy hosszú folyamat volt nekem az egyetemi éveim alatt, amellett, hogy így a tudományos ismeretekben növekedtem, úgy nagyon sok vitatkozás volt köztem és a Jóisten között, hogy akkor most tényleg mi is az ő terve énrólam. És pont ezek az elcsendesedések segítettek abban, hogy nagyon sok minden le tudott ülepedni így a lelkemben. Addig meg nagyon sok háborgás volt bennem, hogy mégis melyik az az irány, ami felé haladjak. És sok-sok apró impulzus, találkozás, beszélgetés szerzetesekkel, papokkal, hiteles példák, akik előttem jártak, úgy egyre inkább nem hagyott nyugodni ez a vonzás. És még nem volt egy olyan pillanat, amikor kimondtam az igent. És akkor az a háborgás, ami eddig bennem volt, az úgy el-el…

– Megnyugodott?

– …csendesedett. Igen. És ahogyan a lélek gyümölcsei, a béke, ahogyan az egyik szentírási szakaszban is olvassuk, úgy az ott egészen közel jött, hogy akkor még nem is nagyon láttam, hogy merrefelé megy az út, de hogy legalább egy szakaszát, akkor ez az irány.

– Gondoltál arra, hogy azért kaptad a papi hivatást, hogy a siketpasztoráció a tiéd legyen, hogy ez a te feladatod lesz?

– Valahogy ez inkább később jött, és adott volt az, hogy valahogy az szólítgatott a szívemben, hogy azt továbbadni, hogy az Isten tényleg egészen közel akar lenni hozzánk, valahogy ezt továbbadni. Az egyik lelkigyakorlatos elmélkedésben találkoztam ezzel a mondattal, és igazából ez adta meg azt a bátorságot, hogy igent mondjak. Egy elmélkedésben szerepelt, hogy… Krisztus királynak az elmélkedése, hogy… „Az az akaratom, hogy meghódítsam a világot a szeretetre, hogy legyőzzem a bűnt, a halált, mindazt, ami elválasztja az emberiséget Istentől.” És ugye egészen kiskoromtól kezdve mindig szoktak ugratni a nevem miatt, hogy Nagy Sándor, és akkor hogy ó, a hódító, és akkor valahogy ebben a küldetésben, hogy meghódítani a világot a szeretetre, tudtam azt mondani, hogy én szeretnék ebbe a küldetésbe csatlakozni, és úgy Krisztust szorosabban követni. És ez hozta meg azt a békét a szívemben, hogy Krisztusnak ehhez a küldetéséhez csatlakozzak.

– Siketek mindig voltak, és siketek mindig jártak templomba. Mikor kezdtek el foglalkozni a siketekkel? Mondjuk Magyarországon, vagy akár az egész világban. Hogy volt ez az egyház életében?

– Hogyha egy nagyobb látószöget nézünk, akkor az egész világon vagy világban a XVI. században voltak spanyol szerzetesek, akik pont az evangélium hirdetésének a vágyától indíttatva el akarták juttatni az örömhírt azok felé is, akikhez kevésbé jut el. Tulajdonképpen ők teremtették meg a jelnyelvnek az alapjait. A siketek védőszentjeként Szalézi Szent Ferencet tartják. Ugye amellett, hogy ő az újságíróknak a védőszentje, ez a közismertebb, de hogy a siketek védőszentje is, és ez egy nagyon kedves kis epizód az ő életében, hogy püspöksége kertjében dolgozott egy siket fiatalember, akire mindenki csak úgy legyintett, hogy hát ő bolond, de hogy nagyon kedvesen szolgál itt. És egyszer Szalézi Szent Ferenc beszélgetett ezzel a kertésszel, és rájött, hogy hát ő egyáltalán nem bolond, csak más úton kell közelíteni hozzá, és kialakított egy kommunikációs formát, és felkészítette az elsőáldozásra. És az egyik leghűségesebb munkatársa lett. Itthon, szervezett módon 1802-ben jött létre a váci siket iskola, ahova piarista atyák jártak hittanórákat megtartani. Majd Budapesten, a budapesti siket iskola megalapítása után ferences atyák jöttek szolgálni. És a második világháború meg a kommunizmus egy nagy törést hozott ebben, és az újkori siketpasztoráció történetében egy testvérpár, Szilágyi Izabella és Vilma nővérek, akiknek szintén siketek a szülei, ők voltak azok, akik fölismerték az igényt, hogy a siketek is szeretnének hallani az evangéliumról. Úgyhogy maguk köré gyűjtötték őket, és elkezdtek mesélni nekik, illetve tanítani nekik hittani ismereteket. Mígnem 1973-ban egy szentmisére is meghívták őket, és gyakorlatilag innentől datáljuk az újkori siket közösségnek a megalapítását. Éppen jövőre lesz az ötven éves évforduló, hogy ez a siket közösség létezik, és még élnek azok a tagok, akik a kezdetektől részt vettek a közösség életében.

– Nagyon érdekes, hogy a siketek közösségbe gyűlnek, de tulajdonképpen minden siketnek gyereke is lehet akár, és lehetnek a gyerekek, akik siket szülőkkel nőttek föl. Ti is ismeritek egymást?

– Igen, igen. A szüleimnek is nagy kapcsolati hálója van, és gyerekkorunkban, és nagyon sokszor, ahogy a szüleink találkoztak, úgy mi is.

– De hogy nincs egy ilyen szervezeti kerete ennek?

– Itthon nincs. Külföldön van olyan, például van egy olyan szervezet, akik a codákat gyűjtik össze. A CODA az egy betűszó: children Of the Deaf Adults.

– Ühüm. Siket szülők halló gyermekei.

És hogy például külföldön van a Codáknak egy ilyen szervezete. Itthon nincs, de hogy tudunk egymásról.

– De hogy igazából ilyen szervezet akkor jön létre, hogyha valaki olyan nehéz helyzetben van, hogy szüksége van a sorstársi közösségre. Úgy gondolod, hogy a siket szülők halló gyerekei azért annyira vannak nehéz helyzetben, hogy szükségük van ilyen összetartó közösségre?

– Nem gondolnám, hogy nehéz helyzetben, hanem egyáltalán, hogy hasonló élethelyzetű emberek tudjanak kapcsolódni, találkozni egymással. Azért lehet például fontos tapasztalatmegosztás, egyszerűen kapcsolattartás szempontjából is fontos lehet.

– Gondolom, hogy amikor elkezdted a teológiát tanulni kispapként, akkor járt ez a fejedben, hogy mindezt hogy’ lehet elmondani. Azért ezek nagyon bonyolult dolgok, de ezt is valahogy meg kell értsék azok, akik siketek. Azt nem tudom, hogy valaki siketként lehet-e pap.

– Van rá példa a világegyházban, vannak siket papok.

– De fogadja szívesen az egyház? Vagy ez inkább akadályozó tényező, vagy talán kizáró tényező?

– Körültekintést igényel és személyes elbírálást igényel ez a helyzet. Angliában tudok egy siket papról éppen jezsuita szerzetes, és főleg Amerikában vannak, akik vannak még jó páran, siketek.

– És mit gondolsz, hogy miért nehézkes az, hogy valaki mondjuk siketként legyen pap? Miért igényel különösebb odafigyelést. Többet, mint mondjuk egy átlagos ember pappá válása.

– A siket személy oldaláról nem biztos, hogy… a nehézségek azok adottak, hogy azért a tanulmányokból fakadóan lehetnek nehézségek, viszont a másik oldalról lehet inkább nehézség, hogy talán az a szemlélet, vagy az a nyitottság még ott nincs meg, hogy a lehetőséget megadják, hogy akár lehetne a siket közösségnek siket pásztora.

– Mert hogy például mozgássérültként lehet valaki pap?

– Igen.

– De úgy is, hogy úgy jelentkezik, mozgássérültként jelentkezik papnak, vagy csak úgy, hogy pap lett, és utána éri valami, amiért mozgássérült lesz.

– Itt is tehát kell egyéni elbírálás, tehát hogy van olyan, hogy bizonyos akadályozottság vagy fogyatékosság lehet kizáró tényező a papság felé vezető úton. De ha a püspök úgy dönt, hogy ez nem olyan akadályozó tényező, akkor püspök hatáskörébe tartozik.

– Igen, tehát azt értem, hogyha mondjuk valaki értelmi sérült, akkor az lehet akadályozó tényező. Az, hogy mozgássérült, az nem feltétlenül, hiszen beszélni tud, az igét tudja hirdetni, megoldható a közlekedése, mint ahogy minden más szakmában is. Tehát mondjuk ott például miért speciális a megítélés? Mert a siketségnél igen, azt értem, hogyha nem tud beszélni, akkor az igen, szóval az nagyon beszűkíti a teret a számára, de az is lehet egy különleges lehetőség.

– Megközelíteni bizonyos helyeket, tehát hogy sokkal több akadály van például ott is, akár templomokban is, hogy túl sok a lépcső. Például ilyen egyszerű okok is vannak ezzel kapcsolatban. Meg egyszerűen az, hogy nincs a látótérben az, hogy lehetne.

– Mennyire akadálymentes az egyház? Nemcsak az épületei, hanem úgy egyáltalán a működése.

– Igen, ez fontos kérdés és jó kérdés. És azt hiszem, hogy van még sok teendő ezügyben, hogy fizikailag azért egyre több templom akadálymentes. Nagyon sokszor azonban nemcsak kívül keresendők az akadályok, hanem a szívekben vannak akadályok. És igazából ezeket a szívekben lévő akadályokat kell elsősorban lebontani vagy átalakítani. Nagyon sokszor ismerethiányból jön az, és nagyon sokszor… tehát egy félelem van, egy visszafogottság van sokak szívében, akár a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban, mert hogy nem tudnak hogyan odalépni a másikhoz, és apró szemléletformálásokkal vagy ismeretterjesztéssel… úgy ezek az akadályok egyszerűen áthidalhatók, hiszen ha egy siket emberrel is hogyha beszélgetünk, akkor azokat az alapvető dolgokat jó megtartani, hogy mondjuk szemkontaktust tartunk, és egy picit lassabban beszélünk, jobban artikulálunk. És hogyha ezek az alapvető kommunikációs ismeretek megvannak, akkor a siket emberek többsége nagyon jól tud szájról olvasni. És hogy nem az ő oldalukról van inkább nehézség, hanem a másik oldalról.

– Beszéltünk arról, hogy amikor elkezdtél beszélni, kicsi voltál, még először csak mutogattál, a siketek is mutogatnak, a jelnyelv erről szól. És a liturgia is nagyon sok mindent mutogat tulajdonképpen, mert az csak egy dolog, hogy vannak szavai a liturgiának, a liturgikus szövegek, de nagyon-nagyon sok olyan mozdulat van, ami mélyebben fejezi ki a lényeget, mint ahogy azt a szöveg ki tudja mondani. Ezzel kapcsolatban az érdekelne, hogy például ahogy a jelnyelv születik, az valahogy úgy kell, hogy szülessen, hogy egy-egy fogalomnak, egy-egy dolognak a lényegét kell, hogy érintse, mert nagyon egyszerűen, nagyon gyorsan kell, hogy ezt megmondja vagy megmutassa. És hogy te látod-e azt, hogy ez a lényeglátás ez nagyon meg kell, hogy legyen a siketeknél, meg a siket nyelvrendszerben?

– Abszolút így van. És azért is szeretem nagyon a liturgiát, mert hogy pont, hogy szavak nélkül is nagyon kifejező tud lenni. És hogy pont azért, mert a siketek számára a vizuális kommunikáció az elsődleges, ők sokkal inkább fogékonyabbak erre a nyelvre. Míg sokszor éppen hogy a mai korunkban a halló emberek éppen hogy a szimbólumokra való nyitottságot kezdik el valahogy elveszíteni, vagy kevésbé érzékelni.

És hogy pont, hogy az egyházi nyelvvel kapcsolatban van egy izgalmas műhelymunkánk is a tolmácsokkal, jelnyelvi tolmácsokkal együtt. Egy jelnyelvi műhelyt hoztunk létre, és azon gondolkozunk közösen, hogy egy-egy teológiai kifejezést hogyan tudunk jelnyelven is kifejezni. És valahogy a siketpasztorációnak így a számomra egyik fontos célja valahogy ebben a kifejezésben sűrűsödik össze, hogy láthatóvá tenni a hallhatatlant. És ezen gondolkodunk, hogy a jelnyelvi kifejezések minél közelebb kerüljenek az adott fogalom jelentéséhez is. Egy-két példát szívesen hozok, mert izgalmas számomra is, hogy hogyan tud fejlődni így az egyházi jelnyelv is. A jelnyelvben és a közbeszédben a karácsonyt úgy jeleljük, hogy a fenyőfát formáljuk, és mutatjuk, hogy ez a lényeg.

– Ez teljesen egyértelmű.

– Teljesen egyértelmű, viszont kevés köze van a karácsony jelének, karácsonyfa jelének Jézus születéséhez.

– Ja, hogy igen, hogy ez lenne a fenyőünnep, de hogy igazából karácsony az nem a fenyőünnep.

– Pontosan. És éppen mondjuk így más jelnyelvekből, például az olasz jelnyelvből jön ez, hogy a kisbaba ringatása az a karácsonyt jelöli.

– Merthogy a jelnyelvnek a különböző országokban született változatai másfajta mozdulatokat hordoznak?

– Különböző jelnyelvek vannak, tehát a német jelnyelv, nálunk a magyar jelnyelv… különböző jelek vannak, pontosan.

– És mennyire különbözik? Tehát annyira különbözik, mint amennyire a beszélt nyelvek is különböznek egymástól? Tehát ugyanúgy meg kell tanulnod mondjuk egy másik ország jelnyelvén mutogatni?

– Pontosan. Pont tavaly ősszel voltam Németországban, és az ottani német siket katolikus közösségeket látogattam meg, és ott tapasztaltuk, hogy nagyon sok jel hasonló nálunk is, de nagyon sok jel meg teljesen máshogy működik. És így valóban, tehát azt a jelnyelvi készletet meg kell tanulni, akár a német jelnyelvi készletet, vagy a magyart is ugyanígy a német testvéreknek.

– Hú, ez azért sokkal nehezebb lehet, nem?, mint az egyik szót a másikra átfordítani.

– Igen.

– Vagy nem?

–Nehéz?

– Nehéz, de hogy tudunk egymástól is tanulni. Merthogy például. Ja, és akkor, tehát amit például hazahoztam jelet őtőlük, az például a feltámadásnak a jele. És hogy az egy nagyon kedves kis történet, hogy ugye húsvéthoz kapcsolódóan a húsvétot ezzel a mozdulattal egy kölni spiccelő mozdulattal jelölik.

– Hát ez olyan, mint a fenyőfa.

– Pontosan. És innen indult el tulajdonképpen ez a jelnyelvi műhely is, hogy hogyan tudjuk a húsvét lényegét megjeleníteni és megmutatni. Ugye, egy nagyon szép magyar hagyomány a locsolás, de hogy a keresztény hitünket nem nagyon fejezi ki ez. És éppen Kölnben jártam, amikor az ottaniaknak meséltem, hogy nálunk a jelnyelven a húsvét…

– Pont Kölnben a kölni spiccelést.

– Igen, és ez nagyon kedvesen ott mindenki nagyon mosolygott ezen. És ott pedig a feltámadást úgy jelölik, hogy a felkelés mozdulatát mutatják.

Tehát, hogy…

– Tehát, ahogy azt fejezném ki, hogy te fölkelsz reggel az ágyadból.

– Pontosan. És ezt próbáltam itthon is meghonosítani, és a siket közösség pedig örömmel vette ezt. És például a katekézisnek az útja ez például, hogy egy-egy jelet megnézzük, hogy az hogyan kapcsolódik… annak a tartalma hogyan fejezi ki a hitünknek a tartalmát. És ugyanígy egy harmadik jel az ámennek a kifejezése is, rengeteg itthoni felekezetben is különböző módon jelelik. Nálunk leginkább úgy jelelik, mint valaminek a végét mutatjuk, hogy most itt véget ér mondjuk az imádság, és ez a jel. Azt hiszem, a reformátusoknál pedig az imádság mozdulata, hogy akkor befejezzük, illetve elkezdjük az imádságot, akár így. A baptista testvéreknél van egy nagyon szép mozdulat. Az igen jele a lezárás jelével egyesítve. És ez pont, hogy az ámen szó kifejezésének a lényegét fejezi ki számomra leginkább. Mert ugye úgy fordítjuk az áment, hogy „úgy legyen”.

– Ühüm.

– És leginkább a pontosabb kifejezés az „úgy van” kifejezés, és hogy ez az igen jel az igaz, ámen. És hogy ez a lezárás, hogy úgy van. Most lehet, hogy a hallgatóknak nehéz ezt így elképzelniük.

– Azt hiszem, hogy ez világosan érthető. Az benne a szép, hogy nemcsak a nyelvek között vannak ilyen különbözőségek, hanem hogy a felekezetek között is egy nyelven belül is lehetnek különbözőségek, hogy hogy’ fejeznek ki mondjuk egy ugyanolyan keresztény fogalmat.

– Pontosan.

– Mert ugye az is, különböző felekezetek hozzáállása is a keresztény fogalmakhoz, egy lényeget érint, és hát ugye lényegi különbségek is vannak a felekezetek között, és ezt is ki kell tudni fejezni.

– Így van.

– És az, hogyha lesz egy új kifejezés a liturgiában, vagy egyáltalán az egyházi nyelvben, akkor mondjuk ez a csoport, ez a nyelvi csoport ezt megállapítja, de hogy ezt kanonizálja valaki, most így idézőjelben mondom. Hogy akkor, hogy terjed el, hogy válik stabillá, hogy akkor mostantól mi ezt így fejezzük ki?

– Igazából pont egy ilyen útkeresésben vagyunk mi is, a tavalyi adventben egy jelnyelvi naptárat hoztunk létre karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó jelekkel. És olyan testület nincs, aki mondjuk kanonizálná, viszont a videofelvétellel, egy-egy jelnek a rögzítésével, és annak a magyarázatával pedig ezt gondoljuk elősegíteni, hogy akár ez a jel így tud rögzülni vagy elterjedni. És ugyanígy van egy ilyen jelnyelvi szótárcsomagunk a húsvéti ünnepkörrel kapcsolatban is. És hogy lépésről lépésre pedig az összes egyházi időszaknak megfelelő jelnyelvi készletet majd szeretnénk így bemutatni, és ezzel az egyházi jelnyelvi kincset is megőrizni, és a magyar jelnyelvi kincshez is hozzájárulni. Hogy ezt gazdagítani, bemutatni, hogy mennyire sokféle.

– Te a Mátyás-templomban szolgálsz, és olvastam, hogy vannak akadálymentes szentmisék, ahol már jelnyelvi tolmács közvetíti azt, amit mondasz. Ez azért jó, mert együtt tudnak lenni a siketek is, meg az épek is. Tehát mindenki együtt tud lenni, és nem kell egy szegregált misén részt venniük a siketeknek. De nem nagyon látok ilyen szentmiséket, pedig azért a világi eseményeknek most már ez elkerülhetetlen része, hogy odaállítanak egy jelnyelvi tolmácsot, aki közvetíti azt, amit mondanak.

– Nagyon sokáig a piarista kápolnában volt a siket közösségnek a szentmiséje, és ők valóban elvonultan, szegregáltan éltek, és kevés kapcsolatuk volt a halló testvérekkel. És azáltal, hogy Mátyás-templomba kerültem, sok előzetes beszélgetés, igényfelmérés után született meg az a döntés, hogy akkor a siket közösség jöjjön a Mátyás-templomba, és így az integrált szentmiséknek a rendszere kezdett kialakulni. És hogy mivel csak egy közösség van Budapesten, egy siket katolikus közösség, így akkor, amikor ők összegyűlnek, akkor van tolmács is. És hát törekszünk arra a halálsérült-pasztorációban is, hogy a nagyobb egyházi eseményeken lehessünk jelen siketekkel együtt is, jelnyelvi tolmácsolásokkal.

– De ez tulajdonképpen ugyanúgy lehetne, mint ahogy a ministránsok jönnek, ministránsokat mindenhol meg lehet szervezni, felolvasókat mindenhol meg lehet szervezni, mindenhol van, aki perselyez. Miért ne lehetne minden templomban, minden szentmisén valaki, aki tolmácsol? Vagy nehéz azért találni?

– Nehéz, pont azért, mert az egyházi nyelv is nagyon speciális, és főleg annak a tolmácsnak, aki például nem gyakorló, vagy nem ismeri az adott liturgiának a szókészletét, akkor nehezebben vállal ilyen szolgálatot. Pont ezzel a jelnyelvi műhellyel egy nagyon klassz tolmácscsapatunk van, akikkel együtt gondolkodva az egyházi jelnyelvet is próbáljuk csiszolni tovább. Erre egy nagyon szép példa, illetve arra, hogy egy összefogással lehet ezt igazából megvalósítani, az éppen a tavaly ősszel megrendezésre kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus volt, hogy ott nagyon sok előkészület után lehetőségünk volt egy akadálymentes szektorban siketekkel, nagyothallókkal együtt lenni, és külön kivetítőn keresztül tudták jelnyelvi tolmácsolással követni az eseményeket.

– Ahogy rágondoltam a Bibliára és a siketség kérdésére, eszembe jutott olyan történet, amikor Jézus meggyógyít egy siketet, de eszembe jutott például az a történet, amikor Keresztelő János születése kapcsán Zakariás megnémult, amikor nem hitt az Istennek. Ezt például te, hogy értékeled? Ez a siketségnek, a megnémulásnak milyen fajtája?

Hát, nyilván nem büntetés, ugye?

– Ott ebben a helyzetben mivel nem hitt az angyalnak, úgy a Szentírás is így mondja, hogy ezért elnémult ő, de talán ez az idő, amit némaságban töltött, egy nagyon fontos idő lehetett az ő számára is, hogy azt ízlelgesse, hogy az az üzenet, amit kapott az angyaltól, hogyan tud valósággá válni. Tehát, hogy egy elcsendesedésre lehetőséget adó idő, ez a lélek csendességének az ideje. A másik történet, amikor Jézus valóban siket emberrel találkozik és meggyógyítja őt. Ott sok szép apró mozdulat is megmutatkozik. Hogy egy dadogva beszélő embert visznek, így írja a Szentírás, és hogy már az, hogy a társai odaviszik Jézushoz, hogy itt van ez az ember, segíts rajta. És hogy mit csinál Jézus? Kivonja őt a tömegből, félreviszi. És azért is, hogy ebben a mozdulatban kifejeződik az ő személyes figyelme irányába. És két apró mozdulat még, hogy érinti a dadogva beszélő embernek a nyelvét. És hogy ez az érintés is annyira fontos, hogy azt, ami beteg, ami máshogy működik, azt érinti az Úr, és ezzel tudja meggyógyítani. És aztán a fülét is érinti és azt mondja, hogy effata, vagyis nyílj meg. És ez az ő fizikai hallását is visszaadja. De talán ez a kifejezés, ami egyébként a hallássérült-pasztoráció számára is egy fontos mondat, hogy nyílj meg. Ez a siketek oldaláról is fontos, hogy ők is megnyíljanak a hallók felé, de ugyanúgy a hallók is nyíljanak meg a siketek felé. És mindannyiunk számára pedig az Istenre nyíljunk meg. Merthogy nemcsak fizikai süketség, hanem lelki süketség is létezik, és azt hiszem erre kaptunk meghívást mindannyian, hogy az Isten élő igéjét befogadjuk a szívünkbe, és ő éppen úgy szól hozzánk, hogy azt meg tudjuk hallani a lelki füleinkkel.

– Köszönöm szépen, hogy eljöttél és beszélgethettünk.

– Köszönöm szépen én is a lehetőséget.

– Ez volt a Mégis podcast. Vendégem volt Nagy Sándor atya, aki kézmozdulatokkal prédikál.

https://kepmas.hu/hu/megis-podcast-siket-pasztoracio-nagy-sandor-atya-jelnyelv

Lejegyezte: Lauer Tamás az alrite.io segítségével.

Javította: Papp Kristóf