Együttlátás

Élő közvetítésben jelentkeztek be a Kutatók Éjszakája program keretében látássérült testvéreink. (A legyezett rész 2 óra 37 percnél kezdődik.)

Érdemes az ő tanúságtételüket is meghallgatni. A beszélgetést vezeti: Laurinyecz Mihály. Akikkel beszélget: Bieber Mária és Balázs Zsanett.

Elhangzott: 2022. szept. 30.

Együttlátás

A következő előadás a testi-lelki egészséghez is kapcsolódik. Laurinyecz Mihály professzor úrnak, a Hittudományi Kar tanárának az előadása. Etikai megfontolások a sötétségről, párbeszédben, a látásukban akadályozott személyekkel. Tanár úr, kérem, tartsa meg előadását.

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm a jelenlévőket.

Kutatók éjszakája, sötétség, és a látásukban akadályozott embertársaink és az ő világuk, fényben való akadályozottságuk. Így jött az a logika, ami alapján a Paulus Hungarus Erkölcsteológiai Munkacsoport és a Remény Kör munkatársai által, meghívottai által szeretnénk ezt a ma esti inkább beszélgetést megtartani, hogy beletekintsünk abba a világba, ahol kevés a fény, kevesebb most, mint régen volt, és erről majd Bieber Mária és Balázs Zsanett fognak saját tapasztalataik alapján beszámolni. Szeretettel kérlek benneteket, hogy mutatkozzatok be, esetleg hogyha hoztatok egy szentírási gondolatot bevezetőként, illetve az életetek, az, hogy most hogyan jutottatok ide, hogy vagytok itt? Szeretettel!

– Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit és köszönöm szépen Misi atyának az invitálást erre az estére. Bieber Mária vagyok, és gyógypedagógusként dolgozom, látássérült felnőttekkel foglalkozom. Ezenkívül magyar szakos tanár vagyok, hittanár-nevelő szakon végeztem, és etikatanár szakon is végeztem. Ép, látó gyermekként születtem, és kilenc éves korom óta fokozatosan veszítem el a látásomat, és Misi atya éppen jól mondja, hogy én azon a határon vagyok, hogy a fényt még elég jól érzékelem, de talán már több a sötétség, így legalábbis fizikai értelemben, abban a világban, ami engem most így körülvesz. Köszönöm szépen!

– Köszönöm szépen. Zsanett?

– Tisztelettel köszöntöm én is a jelenlévőket. Professzor úrral mondhatom azt, hogy régi a kapcsolat, hiszen évek óta a Remény Kör révén is, illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán ismerkedhettem meg.

Én született látássérült vagyok. Koraszülöttként jöttem a világra, hat és fél hónapra születtem, és ennek az egyik következménye volt az, hogy nagyon csekély látásmaradvánnyal születtem.

Az egyik szememre semmit nem látok, a jobb szememmel pedig most már a fényt is alig-alig, hiszen két-három évvel ezelőtt egy szürkehályog is megközelített, megtámadta a retinámat, úgyhogy ez a szürkehályog befolyásolja azt, hogy időnként érzékelem a fényt, időnként pedig nem. Egyébként pedig az ELTE-n végeztem kommunikáció szakon, jelenleg pedig a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőjeként dolgozom, egyetlen látássérült, megváltozott munkaképességűként.

– Köszönjük szépen. Azért különleges az ő helyzetük, mert gyakorlatilag valamennyiünknek az életében adódhat ilyen helyzet vagy rokonságunk esetében, hogy fokozatosan elveszítjük és az idősödő kor esetében elveszíthetjük a látásunkat.

Amit következő gondolatként szeretnék megkérdezni, vagy kérdésként föltenni, az, hogy tulajdonképpen mi a helyes szóhasználat akkor, amikor olyan felebarátainkról beszélünk, akik akadályozottak, akár a látásukban, akár egyéb területen. Bocsánat, még annyit a jelenlévőkhöz, hogy bárkinek, akinek kérdése van a beszélgetés közben, nyugodtan jelentkezzen, és tegye föl a kérdését. Köszönöm szépen. Marcsi.

– Nem mi fogjuk felszabadítani, hanem majd a Misi atya.

A szóhasználat kapcsán a helyes szóhasználat az… nehéz kijelenteni, hogy mi a helyes szóhasználat. Egy biztos, hogy a látássérültség, mint kifejezés, ez egy tág kategória, és ebbe belefér az, hogy a teljesen vakokat is magában foglalja, az aliglátókat is és a gyengénlátókat is magában foglalja ez a nagy kifejezés. Vakoknak nevezzük azokat a személyeket, akik elsősorban tapintásra és hallásra alapozva élik az életüket, és gyengénlátóknak számítanak azok, akik – most nem a szakmeghatározást mondva – azok, akik valamilyen segédeszközzel, például nagyítóval vagy szemüveggel, de vizuális módon élnek alapvetően. Például olvasni tudnak normál módon. Az aliglátás pedig magában foglalja, hogy van valamennyi látásmaradvány, hogy az mit takar, az nagyon változó lehet, lehet, hogy éppen csak a világosságot és a sötétséget tudja megkülönböztetni. Lehet, hogy színeket is lát, lehet, hogy időszakfüggő az, amennyit lát. Tehát, hogy este kevesebbet, nappal jobban lát, vagy hogyha a helyi megvilágítás adott, akkor elég jól tudja használni a látását. És hogy kinek mi esik jól, azt is nagy mértékben meghatározza, hogy ő saját maga hol tart a saját veszteségének a feldolgozásában.

Lehet vak ember úgy valaki, hogy vakon születik, és neki ez lesz a természetes, ez lesz a normális. Ez az, amit ő hoz a világba, és számára ez nem veszteség, mert így éli a mindennapjait. Az, aki későbbi élete folyamán, akár gyermekkorban, akár felnőttkorban veszíti el a látását, az már egy egészen más alaphelyzetből éli ezt meg, és vannak, akiket nyugodtan lehet vakoknak nevezni, de van, akinek ez még fájdalmat okoz, és akkor jobban szereti, hogyha nem látónak mondják, vagy látássérültnek. Tehát ez egyéntől is függ, élethelyzettől is függ. Engem nyugodtan lehet vaknak nevezni.

– Köszönjük szépen. Zsanett, ehhez egy gondolatot?

– Én sem vitatkozom a vak szóhasználat ellen, sőt, én szeretem, hogyha inkább vakként titulálnak vagy neveznek meg, mert akkor nem értjük egymást félre, hiszen sokszor a látássérült kifejezés az, ahogy Marcsi is említette, elég tág, így ez sok esetben még mindig a mai napig is zavart okoz a fejekben.

– Köszönjük szépen. A bibliai szóhasználatban a sötétség negatív szimbólumként van jelen. Mik a pozitívumai a sötétségnek, mik a pozitívumai a látásban akadályozottságnak? Mit jelent a fantázia a lelki életben, a képekben való gondolkodás, viszonyom a térhez, a sötétséghez? Hogyan más, miben más? Zsanett?

– Hát nagyon nehéz kérdést feszeget professzor úr, mert sok mindenben más, és mégsem más.

Akkor, amikor a mai világunkban egyre többször találkozunk a vizualitással, akkor, amikor szinte minden az érintőképernyőkhöz köt bennünket, és minden csak táblázatként, vagy nagyon sok minden táblázatként funkcionál, akkor nagyon nehéz arról beszélni, hogy a látássérülés vagy az a hiány, amivel mi, látássérültek, vakok élünk, annak vannak pozitívumai is. Valahogy erről nem spéci beszélni, valahogy erről így nem szeretünk beszélni, mert az információk nagy százalékát ugye… talán ismert ez a statisztikai eredmény mindannyiunk előtt, hogy 70-80, sőt, akár amit statisztika kilencven százalékot is ugye a látás útján szerezzük. És azt gondolom, hogy az a hiány, amivel mi, vakok, látássérültek élünk, az egyfajta szabadságot is, vagy egy nagyobb szabadságot is ad a lelki élet területén, a fantázia világában, a gondolatok megfogalmazásában, abban, ami – hát értsük jól! –, abban a mi zárt világunkban, és ezt tényleg értsük jól, ami bennünket, látássérülteket jellemez.

– Mit jelent a bizalom kérdése?

– A bizalom kérdése, azt gondolom, hogy kifejezetten… majdnem azt mondtam, hogy kiszolgáltatottságot? Nem, sokkal többet, inkább egyfajta ráhagyatkozást jelent az embertársamra, arra, aki éppen mondjuk segítő kezet nyújt felém, és én úgy gondolom, hogy ezt az egész élethelyzetet, amiben élünk, élek én látássérültként, nem lehet csak bizalommal végig csinálni.

Csak azzal a… ráhagyatkozással?… talán ez a jó szó rá… lehet bírni, lehet hagyni, lehet végig csinálni, végig vinni akár egy napot is, hogy én rábízom magam az embertársamra bizonyos helyzetekben, és ezáltal – talán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ki lehet azt nyugodt szívvel jelenteni, mondani, hogy – rábízom magam az Istenre is.

– Marcsi, mit jelent számodra a gondviselés fogalma?

– Alapot jelent. Meg kell tapasztalni, én úgy gondolom, a gondviselést.

Én a magam részéről előbb fedeztem föl, hogy a gondviselő Isten nap nap után figyel rám és vezeti az életemet, mint ahogy ez talán megfogalmazódott bennem. És én, mikor készültünk erre a beszélgetésre, professzor úr, pedig nekem Misi atya, sok igehelyet kigyűjtött a sötétséggel és a világossággal kapcsolatosan a Szentírásból, és ezeket mind átbeszélgettük, átrágtuk, és volt közöttük nagyon sok olyan, amelyik személyesen is megérintett, de végül hármat írtam föl magamnak, ami most ide nagyon kapcsolódik a gondviseléshez is, és ahhoz is, amit Sanyi mondott, hogy Istenre hagyatkozni az minden ember életében nagyon fontos, de a vak ember életében talán égetően fontos, mert enélkül még az utcára sem biztos, hogy ki merném tenni a lábamat. És nem szabad szerintem kisebbíteni azt a szűkösséget, amit a vakság okoz. Tehát ez egy elég keskeny ösvény, és sokkal tágasabb az a világ, amit a látó világ jelent. És amit ide most bekapcsolok, az az Istennek az ígérete, konkrétan a vakoknak. Nekem, neked, Zsani, és rajtunk kívül nyilván minden más vak embernek is. Izajás próféta könyvében azt olvassuk, hogy „Elkísérem útjukon a vakokat, és vezetem őket ösvényükön.” Fontos ez az ösvény, hogy hát ez a keskeny járás. „Világosságra változtatom előttük a sötétet és a göröngyös utat elegyengetem. Ezt teszem majd velük, és nem hagyom el őket.” Ez egy akkora ígéret, amit nap nap után meg tudok én személy szerint tapasztalni az életemben, és hogy az a majd az nem a távoli jövő, hanem akár amikor majd innen elmegyünk, és elköszönünk egymástól, és egyedül maradok a megállóban. És ehhez kapcsolódik, hogy ez a vakoknak szóló ígéret, de a világosságot azt mindannyiunknak látásteljesítménytől függetlenül ígéri az Isten. Például János evangéliumában így ír, hogy „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” Hangsúlyt tennék erre, hogy nem akármilyen világosság, itt a technika világossága is természetesen, de az élet világossága. És az Apostolok Cselekedeteiben ugyanígy erre rímel a gondolat, hogy „Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben.” Tehát, hogy a látó és a nem látó embernek az élete össze tud kapcsolódni abban, hogy közös az igazi világosságunk, ami a tisztánlátásnak a világosságát jelenti a hit által.

– Köszönjük szépen. Az elmúlt években különleges kapcsolatunk lehetett az előírások alapján is az Eucharisztiával. Zsanett, kérlek téged, hogy erről néhány gondolatot ossz meg velünk, hogy mit is jelent számodra akár a kézbe áldozásnak a kérdése, mit jelent számodra a szentségimádás?

– Hát ha egyetlenegy szóval kellene erre a nehéz, ugyanakkor nagyon személyes kérdésre válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy a nagybetűs Mindent.

Ugye az Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében azt hiszem, hogy nagyon sokan megtapasztaltuk, részint a készület révén, részint akár a kongresszus elmúltával azt, hogy mit is jelent az, hogy Jézus az Oltáriszentségben közel jön hozzánk.

És akkor, amikor én erre igazán rádöbbentem, az sok-sok apró mozzanata volt, vagy talán még most is van az életemnek.

Amit a bevezetőben, a bemutatkozásban említettem, két-három évvel ezelőtt egy szürkehályog támadta meg a jobb szememet, és én erre úgy jöttem rá, hogy fényt láttam, de egy ideig nem tűnt fel számomra például az, hogyha nyitva hagyják a villanyt, vagy hogyha tényleg egy másik helyiségben égve marad a lámpa. És akkor, amikor szóltak nekem, rám szóltak, hogy hát ugyan már, kapcsoljam le, akkor tűnt fel, hogy én nem látom a fényt.

És aztán persze vizsgálat vizsgálat hátán következett, és kiderült, hogy ez a szürkehályog ez igen erőteljesen megtámadta a szemem. És ez nem azt jelenti, hogy egy szimpla, ugye ma már rutin, szürkehályog-műtéttel le tudják venni, hanem ha le is veszik, akkor nagy eséllyel benne van a pakliban az, hogy teljesen leszakad a retinám, a még pici retinám, és teljesen megvakulok. És akkor, amikor ezt az orvos így közölte, akkor egy nagyon erős sokkélményem volt. Hát Uram, hát jó, sok mindent elvettél. De még ezt is?

És igen, ehhez is kellett az, hogy én rendszeres kapcsolatban legyek a szentségi Jézussal ahhoz, hogy ezt fel tudjam dolgozni.

– Mit jelent a kézbe áldozás, a szentségimádás?

– A kézbe áldozás az nekem a Covid megjelenésével vált (ismertté), mint szerintem sokaknak… ilyenformán tudtunk áldozni. Én nem érzek ilyenformán különbséget. Tehát, hogy nem jelent nagy különbséget. Én akár az elsőáldozásra való oktatás kapcsán is kezembe vehettem, odaadták, megnézhettem a szentostyát és nem volt ebben különbség nekem.

– Még az átváltoztatás előtt?

– Igen, igen, természetesen. Igen. A szentségimádás pedig hát… az segít abban engem, hogy magamra találjak, és ezen keresztül pedig remélem, hogy a Jóisten is rám talál és segít abban, hogy akár a munkám révén, akár pedig a mindennapjaimban az ő akaratát tudjam teljesíteni. Nekem nincs szükségem arra, hogy akár ha csendes szentségimádás van, akár ha vezetett szentségimádás van, leírják azt, hogy most akkor mi történik. Nekem tökéletesen elég az a tudat, hogy Jézus ott van, és hogy jelen van, és hogy én megszólíthatom őt, és hagyom azt, hogy ő is megszólítson engem.

Nincs szükségem külső jelekre, nincs szükségem arra, hogy most leírják azt, hogy hogy’ néz ki a monstrancia, egyáltalán mi az, ami körülvesz bennünket. Ez lehet, hogy egy naivitás is a részemről, nem tudom, de nekem tökéletesen elegendő ennek a tudásnak a birtokában ott ülni, ott térdelni Jézus előtt.

– Köszönjük szépen. Marcsi, mit jelent együtt látni?

– Hát…

– Köszönöm.

– …egyáltalán látni, az szerintem egy nagyon nagy dolog, a látás. És számomra, aki 9 éves koromig teljesen jól láttam, és utána pedig fokozatosan veszítem el a látásomat. Tehát ebben van egyfajta tapasztalat, hogy ahogy Zsani az előbb mondta, hogy ő azt tapasztalta meg az életében, hogy a fényt nem látja, én fokozatosan tapasztaltam meg, ahogy beszűkül ez a világ körülöttem. És ha csak így a fényre utalok, akkor például olyanban tudtam észrevenni, hogy egy szobában, ha egy csillárt fölkapcsoltak, akkor láttam sokáig nyilván, hogy mondjuk öt vagy hat égője van a csillárnak. Aztán egy idő múlva – években lehet gondolkodni –, akkor ugyanannak a csillárnak azt a hat égőjét már nem hat különálló, ragyogó kis fénypontnak láttam, hanem egy fénykörnek összemosódva. És aztán ahogy teltek az évek, akkor pedig a fénykörből még inkább összemosódott, tehát már a körszerűségét is elveszítettem. Csak azt láttam, hogy van egy fénypont, és aztán ez is egyre kisebbedett. És az együttlátás az én szóhasználatomban az azt jelenti, nekem nagyon fontos egyébként a vizualitás. Én szeretem, hogyha el tudom képzelni a környezetemet, és egy kicsit úgy vagyok vele, mint ahogy, ha van egy nagyon szép virág vagy virágoskert, és egy látó ember azt megnézi tavasszal, akkor rendben van, hogy lehet, hogy le is fotózza és azt elő tudja venni és nézegetni, vagy az emlékeiben elviszi. De hogyha újra tavasz lesz, akkor újra megnézi és újra gyönyörködik, és teljesen fellelkesül ettől a látványtól. És ha újra tavasz lesz, akkor megint megnézi. Tehát harmadszor is, negyedszer is, tizedszer is, és nekem ezért nagyon sokat jelent, hogyha van mellettem olyan személy, aki elmeséli és ha lehet, a kezemnek is megmutatja azt, ami elérhető távolságon belül van. És nem baj, hogyha azt tavaly is megmutatta, vagy jövőre is megmutatja, mert mindig egy picit hozzá tud adni ahhoz az emlékképhez, ami azzal a dologgal kapcsolatosan bennem él. És sokkal teljesebbnek élem meg ezt az örömöt. Bár nyilván látássérültként meg kell azt tapasztalnom és tanulnom, hogy a kis részletekből próbáljam az egészet összeállítani. Tehát arra gondolok például, hogy egy egész templomot sohasem fogok az elejétől végéig tapintással fölfedezni, hanem meg tudom vizsgálni a padnak a mintázatát, hogyha van, vagy a szenteltvíztartónak a mintázatát, és az egészről lesz valamilyen benyomásom, és úgy rakom magamnak össze.

– Köszönjük szépen.

– És hát fontos, hogy aki elmeséli, hogy milyen nézőpontból mit mesél el, mi az, amit abból én magamévá tudok tenni, annak az embertársnak a látásmódjával mennyire tudok azonosulni.

– Köszönjük szépen. Van-e kérdés? Ha nincsen, akkor ki az, aki vállalná, hogy a terem milyenségét elmondja nekik itt most? Van-e valaki a jelenlévők közül, valaki, aki azt mondja, hogy szívesen idejön és elmeséli nekik néhány percben azt, hogy miben, milyen teremben vagyunk itt, milyen díszek vannak? Van-e valaki, aki erre vállalkozna? Hogy segítsünk Marcsinak, Zsanettnek abban, hogy el tudják képzelni, hogy hol vannak.

Tessék.

Ide tetszik jönni? (…)

– El lehet kezdeni, de azt javaslom, hogy mindenki tegyen hozzá.

– Jó, jó, lehet úgy is, hogy mindenki hozzáteszi.

– Viszonylag téglalap alakú a terem, jobb és bal oldalon boltíves oszlopok vannak (…) két óriás kristálycsillár is található benne, jobb és bal oldalon karzat helyezkedik el. A színek összhatása pedig nagyon finom, halvány zöld árnyalat, és az ehhez kapcsolódó barack és az arany. A székek sorban helyezkednek el, összesen két sor van, ezek is zöld árnyalatúak. Tehát az uralkodó szín az arany és a zöld. És Önök egy pulpituson ülnek.

– Köszönjük szépen. Másvalaki még hozzátenne?

Tőletek jobbra négy zászló van, egy kis tartóban, mellette zongora, mögötte fogasok, mögöttetek pedig nagyon szép üvegablak. Nem színes, de nagyon szép mintázatú, háromszög alakú mintázatú üvegablak, előttetek pedig csodálatos virágcsokor. Úgyhogy azt még, hogyha óvatosan kinyújtjátok a kezeteket, akkor a poharak mögött még meg is találhatjátok. Még egy kicsit, még egy kicsit előre. Ott. Az az. Csodálatos pünkösdi rózsa és sárga rózsa, kála, ezek vannak. Nagyon szépen köszönöm. Van-e valakinek még hozzátennivalója?

Igen, tessék parancsolni.

Igen, a magasságát az épületnek.

Nagy terem, két emelet.

– Igen, egyébként ez a részemről megvan. Tehát én ezt például érzékelem, hogy a hallás révén.

– A teret?

– Igen, a teret abszolút, igen.

– Ez például a vakon születetteknek egy, ha nem is mindenkinek, de nagyon sokan számolnak be arról, hogy van egy ilyen plusz adottságuk, amit a Zsani is mond, sőt, én olyanról is hallottam, hogy olyan finom érzékük van, hogyha bemennek egy helyiségbe, akkor azt is meg tudják állapítani, hogy van-e ott ember vagy nincsen. A szerzett vakságnak ez nem egy adottsága, tehát én például nem rendelkezem ilyen képességgel. Sok mindent meg lehetett tanulni az évek során, de ezt nem lehetett.

– Köszönjük szépen. Van még egy jelentkező.

– Nagyon örülünk nektek, és amit elmondtatok, az nekünk is tanulság.

– Köszönjük szépen.

– Az együttlátáshoz mindig annyit fűznék hozzá tapasztalatként, hogy egyrészt, hogy nagyon fontos, hogy aki elmesél valamit, hogy ő milyen nézőpontból meséli el. Tehát az egyik ilyen konkrét tapasztalatom, hogy valahol voltam vendégségben kirándulni, és ott a házigazda is látássérült volt, de elmentünk sétálni, mert volt velünk látó kísérő is, és egy nagyon barátságos kis településen voltunk, és ő így rácsodálkozott az utcáknak a rendezettségére, és rácsodálkozott, hogy „Jé, itt van olyan ház, ahol például Szűz Mária szobor van a kertben”. És akkor a látássérült vendégünk, aki ott él azon a településen, és rendszeresen sétál a látó férjével azon az utcán, nagyon boldog volt, hogy ezt az információt meghallotta a látó vendég kísérőtől, mert azt mondta, hogy neki nagyon sok mindent már elmeséltek, de ez például még senkinek nem jutott eszébe, hogy információ. És van nekem egy olyan barátnőm, aki pedig olyan dolgokba szokott beavatni, hogy például az utcán hol mit és miért kell átlépni, mert azt mondta, hogy ez nem jogos vagy nem igazságos, hogy nekem kimaradnak az életemből azok a látványok, amik… hogy mondjam?… nem szívderítő látványok. És az emberek inkább a szépet mutatják meg, ha arról van szó, hogy valamit megmutassanak. És ő azért, hogy igazságos legyen, azért el szokta mesélni azt is, ami nem annyira igazságos. Vagy szívderítő dolog.

– Szép.

– De.

Azt gondolom, hogy a legfőbb vágyam mint vak ember, hogy az Isten tanítson meg a szemével látni, mert az jelent egy külső látást, de hát a lényeg látását fogja jelenteni. Ez valószínű, hogy nemcsak a vak embernek a vágya, hanem a látó embernek is, hogy az Isten szemével látni a világot, meg önmagunkat, meg egymást.

– Az együttlátás jegyében, meg abban, hogy az Isten szemével lássuk egymást. Én a Katolikus Rádióban dolgozom, és akkor, amikor odakerültem három és fél évvel ezelőtt, akkor ugye úttörő voltam én a saját magam területén, hiszen nem volt még látássérült munkatársuk, sőt megváltozott munkaképességű ember sem volt így a csapatban. És nyilván egy-másfél hónapig az úgy téma volt, hogy hát akkor én ott vagyok, meg hogy egyáltalán hogyan tudnak segíteni. Nekem célom volt az, hogy hosszú távon ne kelljen segíteni, tehát hogy mindent önállóan tudjak elvégezni az épületben való tájékozódástól, tájékozódáson át egészen a stúdió használatáig, és minden más egyéb, ami a munkavégzéshez kell és szükséges. És nyilván egy ideig ez úgy benne volt a levegőben, meg én is éreztem, hogy hát akkor ez új helyzet nekik is. Aztán pedig ahogy teltek-múltak a hónapok, úgy már ez nem vált kérdéssé, vagy ha kérdés is, akkor nagyon jól leplezik. Ugyanis az, amiért mi tulajdonképpen dolgozunk és végezzük a munkánkat, az, hogy örömhírt vigyünk mindenkinek az életébe, az a látástól független.

– Köszönjük.

Köszönjük szépen és egy szentírási mondattal hadd fejezzük be ezt a mostani beszélgetésünket. A 18. zsoltár 29. verse: „Igen, te vagy világosságom, Uram, Istenem, te megvilágítod sötétségemet.”

– Köszönjük szépen mindenkinek a mai figyelmét.

 

Elhangzott a Kutatók Éjszakája előadás keretében. 2 ó 37 perctől kezdődő rész

https://www.youtube.com/watch?v=6e_6d9RYyV8

Lejegyezte: Lauer Tamás az alrite.io segítségével.

Javította: Papp Kristóf