Erdő Péter bíboros a hallássérültek szentmiséjén.
Karácsony második napján az egész országból érkeztek hallássérült testvérek Budapestre, a hagyományos főpásztori szentmisére. December 26-án a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templomban ünnepelték Erdő Péter bíborossal Krisztus születését és a hallássérült-pasztoráció létrejöttének ötvenéves jubileumát.
Lékai László bíboros idejében, pontosan 43 évvel ezelőtt kezdődött, hogy a hallássérültek Szent István első vértanú napján összegyűlnek, és együtt ünnepelnek az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye mindenkori főpásztorával Budapesten. Az utóbbi években a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templomban leltek otthonra.
Ezúttal is megtelt a templom. A karácsonyi szentmise az egész országból hívja a hallássérült testvéreket.
Erdő Péter bíboros mellett az asszisztenciában van Nagy Sándor, a hallássérült pasztoráció főegyházmegyei felelőse, valamint Lauer Tamás diakónus.
Az idén ötvenéves hallássérült-pasztoráció képviseletében Rafás Lajos köszöntötte Erdő Péter bíborost és az egybegyűlt ünneplőket, siket, nagyothalló és halló testvéreket, valamint a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templom közössége híveit.
A liturgia mindvégig két nyelven, hangzó beszéddel és jelnyelven zajlott; a szertartás előrehaladásának követését segítette, hogy a kivetítő szavanként színezte a szöveget, mint a karaokeprogramokban, így mindannyian együtt kapcsolódhattak be a liturgiába.
Sztari Bernadett és Kompán Julianna jelnyelvi tolmácsok közvetítették az elhangzottakat. A kezek mellett a mimika is nagy szerepet kapott a tolmácsolásában, hogy az elvont tartalom mélységeiben eljuthasson a hívekhez.
Szent István vértanú történetét jelnyelven olvasta Mikesy György, a Váci Egyházmegye akolitusa.
Az evangéliumot Lauer Tamás diakónus olvasta fel.
Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.
Kedves Hallássérült Testvéreim!
Krisztusban Kedves Testvérek!
1. Krisztus születésének ünnepe, karácsony napja szoros kapcsolódik a belé vetett hithez és ahhoz a feladathoz, hogy tanúságot tegyünk róla. A legnagyobb tanúságtétel pedig a vértanúk helytállása. Ezért ünnepeljük Szent István vértanút karácsony másnapján.
Szent Istvánnak arról kellett tanúságot tenni, hogy Isten üdvözítő tervét Jézus Krisztusban valósította meg, akit népének vezetői elutasítottak, mert nem ismerték fel benne Isten küldöttét. Ők evilági szabadulást vártak, és ehhez akkor is ragaszkodtak, ha Isten más utat akart mutatni nekik. Tehát a dráma Jézus személyének megítélése körül bontakozott ki.
2. Lényegében ma is hasonló a helyzet. Azt, hogy élt egy történelmi személy az I. században, akit kortársai názáreti Jézusnak hívtak, szinte mindenki elfogadja. Megint ott térnek el a meggyőződések, hogy ki volt, sőt ki is ő tulajdonképpen. A nem hívők, a nem keresztények természetesen azt mondják, hogy csupán ember volt, talán jó ember, talán népszerű tanító, talán a szegények barátja, talán még bizonyos prófétai adottságokkal is rendelkezett, de nem több ennél.
Az igazi nézeteltérés ma mintha azok között lenne, akik magukat kereszténynek nevezik. Mert van, aki úgy gondolja, hogy a Jézusról szóló hagyomány és az Újszövetség iratai szép emlékek csupán, de nekünk magunktól kell rájönnünk, hogy mi a helyes válasz, mi a helyes viselkedés a mostani élet problémái között. Aki így tekint Jézusra, az akkor idézi a róla szóló szentírási részleteket, amikor a saját elképzelésének, a saját törekvésének megfelel. Ami pedig nem illik bele, arról egykönnyen kimondja, hogy ilyet Jézus nem taníthatott, hanem majd most megmondjuk, hogy mit is akar valójában üzenni.
Ez a magatartás azonban nem méltó azokhoz, akik Jézus hűséges tanítványai akarnak lenni. Akik Úrnak és Mesternek ismerik el őt, ahogyan a János-evangéliumban maga is mondja. Mi hiszünk abban, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember; hogy tanítását és életművét hűségesen őrzik az Újszövetség sugalmazott könyvei és az Egyház folyamatos hagyománya. Ha pedig ez így van, nem az ő tanítását kell korunk közvéleményéhez igazítani, hanem
éppen azzal segíthetünk kortársainkon, ha hitelesen képviseljük Jézust, akkor is, ha meghökkentő, ha szokatlan, ha hősiességet kíván az ő követése.
Ebben példaképünk Szent István első vértanú. Az ő beszédét és tanúságát a körülállók többsége nem fogadta el, hiszen megkövezték. De mégis eredményes volt ez az áldozat, mert az isteni kegyelem titkos útjain elhatolt egyesek szívéhez. Különösen Szent Pál apostolt említi maga a Szentírás is, mert azt mondja a történet vége, hogy az üldözők között egy Saul nevű ifjú őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték. Tehát az üldözők közé tartozott a későbbi Szent Pál. Igaz, hogy majd még a damaszkuszi úton Jézussal is találkoznia kell ahhoz, hogy végleg megtérjen, de már itt elkezdődött a lelkében egy folyamat.
Hogy mi is történt, arról saját maga vall a Galatákhoz írt levelében: „Hallhattátok már, hogy azelőtt, még mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát, és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak; nem hallgattam a testre és a vérre” (Gal 1,13–16). Hogy milyen vadul üldözte Krisztus követőit, arra közvetve utal, hogy ő maga érzi szükségesnek kijelenteni: „…tudom azt is, hogy közületek, akik között hirdettem az Isten országát, nem lát többé senki. Ezért most ünnepélyesen kijelentem: nem szárad rajtam senkinek a vére” (ApCsel 20,25–26). István vértanúsága tehát lassan modellé érik Szent Pál és mások lelkében, akik a hit bátor megvallásában majd követik őt.
3. Napjainkban ez az üzenet nagyon időszerű. Magunknak, Egyházunknak, a következő nemzedékeknek, de különösen magának Krisztusnak tartozunk azzal, hogy megvalljuk belé vetett hitünket. „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32) – mondja. Nagy a kísértés, hogy diszkréten elhallgassuk a hitünket. Ne valljuk magunkat katolikusnak, ha kérdezik; ne állítsunk betlehemet vagy keresztet közterületen, és azzal mentegessük magunkat, hogy nem akarjuk megsérteni mások érzékenységét. De ha ma nem valljuk meg nyíltan a hitünket, holnap már az is sértheti az úgynevezett érzékenységet, hogy létezünk. Már az is veszélyessé válhat, ha nem hirdetjük lelkesen az úgynevezett egységes világnézetet, amely kizárólagosságra törekszik a nyugati világban. Ahogy Radnóti Miklós mondta annak idején: „ki néma volt akár s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest”.
Kedves Testvérek! Katolikus hitünk, az Egyház hite nem tulajdonunk, hogy szabadon rendelkezhetnénk róla. Hanem jól mondjuk azt, hogy ránk van bízva a hitletétemény. Nekünk hűséggel őrizni és kamatoztatni kell azt a magunk életében. Ha ezen az úton járunk, akkor érezni fogjuk, hogy
Krisztus velünk van életünk minden nehézségében, és olyan örök életre hív minket, ahol már látásra, hallásra és emberi érzékszervekre nem lesz szükségünk, mert Isten betölti egész lényünket kimondhatatlan boldogságával.
Ezt kérjük a mai szentmisében mindannyiunk számára. Ámen.
A szentmise végén Erdő Péter bíboros kiemelte: „Különös dolog kezd megvalósulni. A hallássérült-pasztoráció eleveníti az egész plébániai közösségé életét. Itt otthonra leltek a hallássérültek, és együttesen segítik egymást az előrehaladásban Krisztus útján.
Kívánom, hogy szeretetben és örömben folytatódjon ez a közös út.”
Popovics Zoltán és Mikesy György párbeszédben, jelnyelven adtak összefoglalót a hallássérült-pasztoráció történetéről. Ötven évvel ezelőtt a Szilágyi testvérek – Szilágyi Izabella és Szilágyi Vilma –, siket szülők gyermekei, kalocsai iskolanővérek keresték annak lehetőségét, hogy a siketeknek legyen szervezett vallási élete, abban a korszakban, amikor a kommunista hatalom üldözte az Egyházat. Szentmise, bibliaóra, esküvő, temetés, bérmálás, beteglátogatás, dialógus, előadás, akolitus és papszentelés, kirándulás, tábor, kiállítás, jelnyelvi tanfolyam, érdekvédelem, zarándoklat – mozgalmas volt a pasztoráció az ötven év alatt.
A szentmisét először lakásban, majd a központi szemináriumban, később a Tömő utcában, majd a piaista gimnázium kápolnájában, aztán a Mátyás-templomban tartották. Mióta Nagy Sándor az Alexandriai Szent Katalin-plébánia plébániai kormányzója, a tabáni templomban leltek otthonra. Több pap – Futó Károly, Suló Lajos, Erdődi Ferenc és most Nagy Sándor – szolgált, szolgál a pasztorációban.
45 éven át külön ünnepeltek a hallássérültek, de amióta Nagy Sándor atya a pasztoráció felelőse, integrált szentmiséken együtt vesznek részt hallássérült testvérek a mindenkori plébániai közösséggel. Ezeken az integrált szentmiséken hallók is élvezhetik a jelnyelv és a kivetítés lehetőségét; így számukra is jobban követhető a szöveg, a jel segítségével pedig egy-egy kifejezés mélyebb értelművé válhat számukra a jelnyelv gazdag kifejező erővel bíró, gesztusokon alapuló, komplex eszköze révén. Siketek és hallók együtt élhetik meg az akadályokon való felülemelkedést.
Emlékezetes eseményként emelték ki a passiót: Jézus némajátékban bemutatott szenvedéstörténetét elvitték az ország több településére; egy nemzetközi kisfilmfesztiválon díjat nyertek az előadással.
Jubileumi évet hirdettek, és felhívták a figyelmet a Katolikus Hallássérült Pasztoráció weboldalra, mely tájékoztat az év programjairól.
A közösség a Virág Benedek Házban folytatta az ünneplést. Az agapé visszatükrözte egy összetartó közösség oldott légkörét. A hallássérült-pasztoráció fő törekvése, hogy a közösségépítés segítségével válaszoljon a hallássérültek életét gyakorta megnehezítő magányra, elszigetelődésre.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila