A Katolikus Hallássérült Pasztoráció 45 éves
A Katolikus Hallássérült Pasztoráció 2018-ban ünnepli megalakulásának 45. évfordulóját. E szép jubileum alkalmából ragadok most tollat. Szeretném nektek röviden bemutatni, hogyan is alakult a lelkipásztori szolgálat e speciális területe az elmúlt évtizedek alatt.
Bíboros úr az idei évtől a kápláni szolgálatom mellett megbízott az egyházmegyei hallássérült hívek lelkipásztori gondozásával is. Az évfordulók alkalmasak arra, hogy megállítsanak. Lehetőséget adnak rá, hogy visszatekintsünk az eddig megtett útra, hogy rápillantsunk a jelenre, hol is tartunk most, valamint előre is nézhetünk, merre menjünk tovább. Ez történik most, a Hallássérült Pasztoráción belül is.
A látszat ellenére nem is olyan egyszerű arra a kérdésre válaszolni, hogy ki is a hallássérült. Egy siket személy teljesen ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik halló ember. Míg egy látássérültet fehér botjáról és vakvezető kutyájáról egyértelműen fel lehet ismerni, ugyanígy egy mozgássérült embert a kerekesszékéről vagy egyéb, más orvosi segédeszközéről, addig a hallássérült embernek nincs ilyen külső ismertető jele. A hallássérülést ezért nevezhetjük láthatatlan fogyatékosságnak. Ez legelőször a másikkal való kommunikációban válik nyilvánvalóvá.
Az evangélium hirdetésének vágya vezette el a korabeli szerzeteseket a fogyatékkal élő emberekhez. A szeretetből fakadó irgalmasság cselekedeteivel fordultak feléjük. A Lélektől vezérelve így teremtették meg a XVI. századi spanyol szerzetesek (Pedro Ponce León, Manuel Ramirez de Carrión és Juan Pablo Bonet) például a jelnyelv és a hallássérültek lelkipásztori gondozásának alapjait. Később a szeretet nagyszerű művei bontakoztak ki, szerzetesközösségek alakultak a fogyatékkal élők nevelésére és oktatására.
Az magyar hallássérültekkel való rendszeres foglalkozás és az első hazai tanintézet felállítása jólészi Cházár András (1745–1816) gömör megyei táblabíró nevéhez köthető. Migazzi Kristóf váci megyéspüspök odaajándékozta palotáját e nemes célra, s 1802-ben megkezdődhetett benne a siketek oktatása. Az intézet ma is e falak között működik Vácott. Budapesten az 1900-as évek elején alakult meg a Hallássérültek Tanintézete, melyben kápolna is működött. Így az ott lakók hitoktatásban is részesültek.
A katolikus hallássérült felnőtt hívek lelkipásztori gondozását a Katolikus Legényegylet fogadta be, ahol a ferences szerzetesek foglalkoztak velük. Egy bizonyos Pap atya és Stettner Emília gyógypedagógus meghatározóak voltak e szolgálatban. A II. világháborút követő évtizedekben a kommunista állami szervek minden lehetőséget megragadtak arra, hogy akadályozzák az Egyház működését, így a hallássérült pasztorációt is. A siketek lelkipásztori gondozását Szilágyi M. Vilma nővér (1926–2018) és testvére, Szilágyi M. Izabella nővér (1933–2013) szervezte meg és indította el ismét. Ők a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának tagjai.
A nővérek szülei siketek voltak, így már igen korán találkoztak a hallássérültek mindennapjait megnehezítő gondokkal. Első tapasztalatukat családjuk ismeretségi körében élő siketek oktatásával szerezték. Hogy a siketek is jobban bekapcsolódhassanak a (halló) hívők közösségébe, a szentmiséken a nővérek jeltolmácsként tették számukra is érthetőbbé Isten Igéjét.
Kezdetben Futó Károly atya mutatta be a szentmiséket. Majd idővel csatlakozott hozzá Suló Lajos atya is, aki – miután ő maga is hallássérült lett – elsajátította a jelnyelvet. Az első misét – kifejezetten hallássérültek számára – 1973. december 8-án mutathatták be a budapesti Tömő utcai kápolnában. Megrendítő pillanatokat éltek át akkor a résztvevők. Hiszen az ezt megelőző évtizedekben alig volt lehetőségük arra, hogy összegyűljenek és közösen ünnepeljenek.
A kezdeti időkben több helyszín is otthont adott a hallássérült híveknek: a budapesti Központi Szeminárium díszterme, a Krisztus Király plébánia és a Tömő utcai kápolna. Akkoriban csupán havi egy jelnyelvvel kísért szentmisén vehettek részt. Később azonban már havonta kétszer nyílt erre lehetőségük: a budapesti piarista rendház egykori kápolnájában a Mikszáth téren, valamint a Vörösmarty utcai Oltáriszentség Plébánia templomában. Napjainkban a budapesti Piarista Gimnázium Kápolnájában vannak ezek a jelnyelvvel kísért szentmisék immár minden vasárnap 15 órától.
A budapesti közösség kiemelkedő ünnepeihez tartozik a Karácsony másnapján bemutatott főpásztori mise. Ezek a karácsonyi ünnepi szentmisék minden alkalommal mozgósítják az országban élő hallássérült híveket: sokan már kora hajnalban útra kelnek, hogy jelen lehessenek. Az első főpásztori szentmisét még Lékai László bíboros úr mutatta be a közösségnek 1976 karácsonyán. Azóta a főpásztor minden év december 26-án meglátogatja a közösséget. Így tett Paskai László és Erdő Péter bíboros úr is. Az idei évben sem lesz ez másként: december 26-án 10.30-kor kezdődik az ünnepi szentmise.
A Szilágyi nővérek hosszú évtizedekig tartó, áldásos tevékenysége során számos módszert dolgoztak ki, amellyel a hallássérült emberek hitoktatását megkönnyítették, lelki életüket pedig gazdagabbá tették. Bibliai olvasókönyveket állítottak össze kisgyermekeknek. Egyszerű, a siketek számára is érthető nyelvezetre írták át a szentmise szövegeit, melyet Kis Misekönyv formájában meg is jelentettek. Hasonló módon átdolgozták Szent Lukács könyvét és az Apostolok cselekedeteit is. A jelenlegi gyakorlat az, hogy nem az egyszerűsített miseszövegeket vesszük, hanem a mindenki által jól ismertet. Szómagyarázatokkal ellátott heti melléklettel és projektorral kivetített szöveggel segítjük a jobb megértést.
Ami a hallássérült pasztoráció jelenét és jövőjét illeti. E speciális szolgálat átszervezése zajlik éppen több szinten és fórumon. Sok mindent érdemes újragondolnunk. Felmerült például, hogy az integráció jegyében a siketek a hallókkal együtt vegyenek részt a szentmisén egy jeltolmács segítségével. Az ünnepek után egy vasárnap déli misére szeretném meghívni őket a Mátyás-templomba, hogy tapasztalatot szerezhessenek ők is, mi is arról, hogy ez működhet-e. Keressük közösen az utakat, az idők jeleit, melyek közelebb vihetnek bennünket egymáshoz, önmagunkhoz és Krisztushoz.
„A fogyatékkal élő emberek gazdagítják az egyházat és a társadalmat. (…) Minden ember gazdagodást jelent azok számára, akikkel embertársként, én – te kapcsolatban találkozik, és megosztja velük örömét, nehézségeit és gondjait – még akkor is, ha úgy érezné, hogy élete önmaga vagy mások számára elviselhetetlen. Minden ember Isten ajándéka. Ez a fogyatékkal és az anélkül élő emberekre egyaránt igaz. Mindannyiukat megilleti a teljesen egyenlő, elveszíthetetlen méltóság” – állapítják meg a német püspökök körlevelükben.
Szent II. János Pál pápa egyik beszédében „Isten közelsége különleges jelének” nevezi a fogyatékkal élőket, akiktől sokat tanulhatunk. A német püspökök „különleges tekintélyek”-nek nevezik őket. A fogyatékkal teli élet relativizálja az értelmes és értelmetlen mércéit. Felmutatja azt, hogy lehetséges értelmes életet élni minden másság ellenére is. „Keresztény értelemben nem az az egészséges vagy gyógyult, aki az átlagosan elvárható testi funkciókkal, szellemi képességekkel vagy lelki készségekkel rendelkezik, hanem az, akinek ereje van élete elfogadásához. A keresztények Isten emberré lett fiában, Jézus Krisztusban találják meg az utat és a gyógyító bátorítást, hogy véges emberségüket – melyhez legyőzhetetlen betegségek, fogyatékosságok és a halál tartoznak – elfogadhassák és élhessék.” (német püspökkari körlevél, DBK Nr.70, Bonn, 2003.)
Ez lehet a fogyatékkal élők, így a hallássérült pasztoráció cselekvésének legtágabb horizontja. A tevékenységeket, éves terveket, rövidebb és hosszabb távú stratégiákat ennek távlatában lenne érdemes szervezni. Kérlek benneteket, imádkozzatok azért, hogy felismerjük az idők jeleit, megtaláljuk a tovább vezető utat.
A közelgő Ünnepre készülve kívánom, hogy az igazi Világosság ragyogja be mindannyiunk szívét és töltse be békéjével! Szilárdítsa meg és tegye élővé, mi több, lángolóvá azt a hitet, hogy velünk az Isten! Áldott, békés Karácsonyt!
Szeretettel és imával: Sanyi atya
Budapest, 2018. december 15.